Pest, szabadság, szerelem a világ túloldalán, Kanadában

Hat város, hat előadás, egy rendhagyó irodalom óra, hét különböző találkozás a diaszpóra közönségével, lábunk alatt pedig sok ezer kilométer. Jávori Ferenc Fegya barátommal nagy várakozással indultunk neki Budapestről, hogy a kanadai magyarság kultúrára éhes közönségének megmutassuk, számunkra mit jelent a szabadság és a szerelem eszménye, és milyen a pesti életérzés. A két előbbi fogalom Petőfiből eredeztetve, a maga tisztaságában, nem kopó fényében, óriási erejével, míg az utóbbi némi nosztalgiával, de a jelenkor modern szemléletével, humorával, iróniájával együtt. Bevallom, minden előadás alkalmával van az emberben egy furcsa kérdőjel, hogy tudniillik a publikum mit és hogyan értelmez majd? Mert onnantól, hogy egy töltőtollat elhagy egy vers, már korántsem csak az övé, hanem sokkal inkább az olvasóé, majd amikor ezt valaki tolmácsolja, akkor az előadóé, de amint az előadó száját elhagyta a költemény, már a befogadóé, vagyis a nézőké, hallgatóké. És óhatatlan, hogy saját világukat építsék bele, hiszen eleve az a cél, hogy megtalálják magukkat a versek atmoszférikus világában, felfedezzék azokat a motivációkat, amik – jelen esetben – őket Kanadába hívták vagy száműzték, azokat a jelentéstartalmakat, amik még Magyarországon, és amik már Kanadában a szavakhoz, kifejezésekhez, gondolatokhoz tapadtak, és azokat az emlékeket, amelyekből újra tudják építeni saját érzéseinket. Amitől óhatatlanul magányosak lesznek, boldogok és szomorúak, amitől emberek tudnak maradni a mindennapok sűrűjében.

Edmonton, Calgary, Vancouver, Nanaimo, Kelowna, Toronto. A hat város, amelyik között ingázva magunk is próbáltunk mindent elsajátítani, megélni, megérezni, beleszagolni Kanada egyébként felejthetetlen természeti gazdagságába és az emberek közvetlenségébe, a kedves köszönésekbe és a mosolygós arcokba, asszimilálódni két Tim Hortons chili között az amerikai kávé bő levű aromájával az ott élő közösségek szabályrendszerébe.

Elsőként is köszönet a Kanadai Magyar Kulturális Tanácsnak, személyesen Szenthe Annának, hogy ez az út, és benne a megannyi találkozás költők, előadók és a nézők között, létrejöhetett. Az az önzetlen segítség, amit saját bőrünkön tapasztaltunk, amely nemcsak életben tartja, de pulzáltatja is az erekben áramló magyar vért, azt a gazdagságot, sokszínűséget, amely a magyar nyelvet, a kultúránkat, és a társadalmunkat jellemzi, pótolhatatlan. Éppen ebből a sokszínűségből adódik, hogy a közönség sem mindenütt gondolkodott ugyanúgy, sőt! Másra figyeltek fel a különböző helyszíneken, máshol ocsúdtak fel, másképp és máshol nevettek, nem mindig ugyanakkor kezdett párásodni a szemük, mikor dúdolták a dallamokat, feledkeztek meg a klezmer muzsika közben a világról, és a nyíltszíni taps sem mindig ugyanott ért bennünket.

Mit ígértünk? Pest, szabadság, szerelem: zenés verselőadás Petőfi nyomában, kétszáz év magyar lírájával. Mi a szabadság? Mi a szerelem? Milyen a pesti életérzés? A magyar költészet gyöngyszemeivel és virtuóz klezmer zenével mutatjuk! Petőfi Sándor mellett Arany János, Ady Endre, József Attila, Radnóti Miklós, Szabó Lőrinc, Heltai Jenő, Nagy László, Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, Ratkó József és Weöres Sándor gyönyörű versei szólalnak meg, izgalmas zongora kompozíciók között. 80 percben, Jávori Ferenc “Fegya” Kossuth-díjas zeneszerző-előadóművész, a Budapest Klezmer Band vezetője és Lutter Imre Radnóti- és Bánffy-díjas előadóművész, költő, a Magyar Versmondók Egyesületének elnöke révén. Így is lett. Gyönyörű íveket írtunk le a közönséggel együtt. Évszázados távolságból kerültek egymáshoz közel olyan költők, akik nem azonos módon gondolkodtak szabadságról, nem azonos módon érintette meg őket a szerelem szele, másképpen szocializálódtak, másképp viszonyultak a világhoz, sőt önmagukhoz is. És ugyanez volt igaz a közönségre is. Hiszen ők sem azonos gondolkodású emberek. Akik a nézőtérről figyeltek, ugyanúgy adták egymásnak a stafétát, akár a költők és írók, és a magyar irodalom remekei. Fontos volt, jelentőséggel bírt minden egyes mozdulat, minden hangsúly, és a csönd. Ami sok esetben többet árult el, mint maga a vers.

Az előadások után mindenütt volt alkalmunk beszélgetni a nézőkkel. Mi magunk is kíváncsiak voltunk arra, hogyan csapódott le bennük az egyes történetek mondanivalója, tanulsága, észlelték-e a sorok közé rejtett utalásokat, mennyire volt levehető, érzékelhető, megélhető a szituációk sokasága, amely nemcsak időben és térben, hanem hangulatban és gondolatokban is folyamatosan repítette az embert. Alapvetően elmondható, hogy a humor mindenütt humor, éljünk a világ bármely táján. Az anyaország közönsége talán pont ugyanúgy reagál a vicces sztorikra, szójátékokra, helyzetkomikumokra, mint ahogy reagált a kinti, kanadai magyarság. De azt hiszem, a tragikus, haza iránti szenvedélyes szeretetet felölelő és felszínre hívó versek egészen más pontokat, ízületeket mozgatnak meg az ott élő nézőben, és talán nagyobb is a katarzis, amikor meghallják Petőfi Sándor Az apostolának részletét, vagy Radnóti Miklós Nem tudhatom című versét. Hogy melyik költemény ül be leginkább az ember fejébe és érkezik a szívébe, az attól is függ természetesen, hogy a közönség soraiban ülők közül ki mikor hagyta el Magyarországot, mennyire maradt meg az autentikus kötődés, mennyire kíváncsi az adott illető, hogy ma hol tart a magyar költészet, a kultúra, hol tart a társadalom, és a hírek, információk mellett tájékozódik-e, vagy akar-e tájékozódni az idehaza zajló esetleges változásokról, a magyar művészeti élet és trendek aktuális állapotáról. Mert enélkül a kíváncsiság nélkül nem minden ugyanaz. Vancouver és Edmonton közönsége érezhetően maximálisan képben volt például nemcsak a klasszikus, hanem a kortárs költészet viszonylagos viszonyrendszerében, jól ismert bennünket, jól ismert jó néhány verset, történetet, s amit nem ismert, azt is kíváncsian vette, várta, szerette, emésztgette. Sem ott, sem a helyszínek többségén nem akartak nemzeti trikolorba bugyolált Petőfi-szobrokat avatni, nem veretes, hazafiaskodó és ökölrázó forradalmi emlékestet vártak, hanem egy emberi, a jelképeket az élet szintjén, finoman tálaló, nagyon is hétköznapi produkciót. Ahol a versek és dalok játéka visszatükrözi azt, amitől emberek vagyunk, s amitől Petőfi, és az összes többi szerző is elsődlegesen ember volt, s csak utána költő. Volt persze olyan helyzet is, ahol nem kultiválták mindezt, ahol ellenállásba ütközött az 1956 utáni magyar irodalom, beleértve az erdélyi költészet, beleértve olyan költő zseniket, mint Nagy László, Pilinszky János, vagy Weöres Sándor, de még a századelő irodalma Karinthyval, vagy a Petőfi után mindössze két évtizeddel érkező, mégis túl modernnek gondolt Heltai Jenő. S igen, volt, ahol nem a tényleges mondanivalót, vagy az adott érzést keresték néhányan, hanem szavakat, hívószavakat, amiket vagy megtalálták, vagy nem. Tanulságos ilyen szempontból Calgary közönségének egy bizonyos odatévedt része.

Különleges színfolt az Edmontonban működő magyar iskola tizenhét tanulójának rendhagyó irodalomórája, ahol, azt gondolom, méltán nevezhető szakmai kihívásnak az életkori szóródás, hogy lényegében hároméves kortól tizenhét éves korig terjedt a résztvevők skálája, de az is, hogy hárman konkrétan nem beszéltek magyarul. Így a magyar költészet elemeivel egy szórakoztató, figyelemfelkeltő és figyelemfenntartó, játékos drámapedagógiai foglalkozást tartani a szó valódi értelmében nem egyszerű feladat. Mégis, már az első perctől kezdve hatékonyan bekapcsolódtak a gyerekek, és élvezték Weöres Sándor, Papp Tibor, Bella István, Romhányi József, Karinthy Frigyes, József Attila, Petőfi Sándor és Arany János verseit, balladáit, játékos, rímelő mondókáit, nyelvtörőit. Kialakult a közös játék okozta felhőtlen boldogság és a belerejtett munka iránti kedv a memóriajátékok, szösszenetnyi helyzetgyakorlatok, szituációs feladatok, hangképző, valamint kreatív asszociációs feladatok között.

A bemutatók előkészületei, a kinti szervezés, a technikai igényeknek való megfelelés minden szempontból professzionális volt. Kész díszlettel, kellékekkel, felhangolt zongorával, korrekt öltözővel vártak bennünket. Az egyes helyszínek atmoszférája, miliője éreztette a magyar kultúra erőteljes jelenlétét, a nemzeti hagyományokhoz, tradíciókhoz ragaszkodás báját.

És hogy az előadások jól sikerültek, a közönséggel való beszélgetések aktívak, interaktívak voltak, ahhoz az is kellett, hogy pihenjünk, kapcsolódjunk, feltöltődjünk két előadás szünetében. Különösen akkor, amikor még 24 óra sem telt el két város két különböző bemutatója között. Mind a szállodai elhelyezések, mint azok az alkalmak, amikor kedves, vendégszerető családok házaiban kaptunk külön lakrészt, alkalmat és lehetőséget kínáltak az aktív pihenésre, az előadás újragondolására, és közben a kanadai élet még behatóbb, mélyrehatóbb megismerésére. Egyszerűen felejthetetlen élmény Alberta havas pusztasága, a nagyvárosi, mégis jól átlátható élet, Calgary egyedi, western hangulatú éttermekkel teli belvárosa, Lethbridge szomszédságában, Stirling felé a tanyavilág, a Calgaryból Edmontonban vezető végtelen autópálya, Edmonton hatalmas, kisebb városnyi kutyafuttatója, de Nanaimo páratlan természeti képe, a partvidék, a manók lakta faodúk az erdőben, az indián rezervátumok, az óceán áztatta, finomra csiszolt kavicsok, és persze Pamela Anderson, akivel kis híján egy helikopteren utaztunk, s akit a házánál látogattunk meg. Kelowna főtere, kikötője, barbeque bordája, kiváló helyi sörei, Vancouver New York-i hangulatú belvárosa, Key West típusú partja, sétányai és terei, üde levegője, Toronto pezsgő, mozgalmas társadalmi és kulturális élete, hosszú utcái, izgalmas családi villái és felhőkarcolói mind mély nyomot hagytak bennünk. Hab a tortán, hogy volt lehetőségünk megnézni egy tényleg fantasztikus, nemcsak nézői élményt nyújtó, hanem szakmailag is élményszámba sorolható előadást, a Harry Potter történet folytatásának színpadi művét Torontóban, és közben az Egyesült Államokban, Buffaloban a Six című történelmi alaptémájú koncert musicalt, amit egy autentikus steakkel „öblíthettünk” le.

Tartalmas interjút adtunk Torontóban a Bede Fazekas Zsolt által vezetett online rádiónak, Vancouverben a Molnár Csilla és Molnár László által vezetett Híd Rádiónak, és meglátogattuk Torontóban a nyugati magyar diaszpóra – Papp Hortenzia által vezetett – egyetlen magyar könyvesboltját, amely azért is bír hatalmas jelentőséggel, mert nemcsak az új kiadású magyar szépirodalom, folyóiratok, líra, ponyvairodalom szerezhető itt be, hanem antikvár jelleggel az anyaországra is tud olyan könyvkülönlegességeket küldeni, amelyek idehaza már nem találhatók meg. Külön öröm, hogy a boltban elérhető saját kötetem, a Lételem és a Ha szeretsz… című legújabb könyvem is, amit többen tartottak a kezükben és dedikáltattak, akárcsak Fegyával közös, Memento című dupla, verses zenés albumunkat, és az, hogy a „visszavárunk” nem egy üres sallang volt a közönségtől, hanem a várakozás, az újabb élményszerzés vágyának valódi üzenete.

Két hét hosszú idő, de nagyon rövid is. Bizonyos helyzetekben alig volt időnk szusszanni, mire felocsúdtunk volna, már egy újabb gépen egy másik városba tartottunk, az élmények feldolgozása szakmai és emberi szempontból is hosszú folyamat lesz tehát. Köszönet még egyszer a Diaszpóra Tanácsnak, a Nemzetpolitikai Államtitkárságnak és a Bethlen Gábor Alapnak, a Kőrösi Csoma Sándor program ösztöndíjasainak, a Petőfi Kulturális Ügynökségnek, a Magyar Versmondók Egyesületének, a bennünket fogadó és kalauzoló kinti magyaroknak, és mindazoknak, akik kíváncsian és lelkesen fogadtak bennünket és az általunk képviselt kulturális értékeket. Mert az élet szabadság, szerelem nélkül mit sem ér, és ki tudhatná jobban, hogy mindez mit jelenthet Pest szellemiségével, mint mi, magyarok.

Lutter Imre