Esszéíró pályázat – 18 éven felüli benevezések nyertese: Antal János
Canterbury mesék
Magánymagyar
Erdei magányomban többször is elgondolkodtam azon, hogy van-e valami különleges értéke vagy átka annak, ha az ember külföldön magyar. A hozzám hasonló távolbanlakók két csoportja különíthető el, ahogy látom. Az egyik csoport, főleg a nagyobb városokban, megtalálja magyar identitású egyházi vagy kulturális közösségét, amelyek jóvoltából a magyar jelenlétnek feltérképezhető helye van Kanada folton folt társadalmában (Patchwork Society), de van egy másik, a dolgok természete szerint kisebb csoport, amely egy magyar jelenlét nélküli világban éli mindennapjait és igyekszik elfogadtatni magát az őt körülvevő környezettel.
New Brunswick tartomány és általában a keleti partvidék, ahol én élek, sohasem volt a magyar bevándorlók kedvenc célpontja, ezt a régiót szinte teljesen elkerülte a második világháború utáni ipartelepítési hullám, sosem bővelkedett tehát jól fizetett ipari munkahelyekben, ami vonzó lehetett volna az új életet építő emigránsoknak. Az ’56 utáni megtorlás elől menekülő szüleim is inkább Ontariót választották.
Itt, Canterbury környékén, ahol az emberek nagy többsége életében nem találkozott még egy fia magyarral, legalább olyan egzotikus jelenség vagyok, mint egy szibériai sámán. Egy született kanadai, aki (ahogy mondják) észrevehető holland akcentussal beszéli az angolt, de magyar – Mauglit bámulhatták meg ennyire, amikor hosszú évek után visszatért a dzsungelből. Ez nem a gyüttment bélyege, nem, Kanadában ez nem lehetséges, ez inkább egyfajta várakozás, illetve kíváncsi figyelem, ami errefelé minden új érkezőnek kijár, főleg, ha olyan fura szerzet, mint én. Felvillant ritkán egy-egy gyanakvó tekintet is, de a megnyugvást is láttam, amikor felismerték bennem az emberformát. Két kéz, két láb. Ámen!
Megtarthatnám mindezt a személyes élménytáramban, és akár teljesen ki is bújhatnék magyarságom édes nyűgéből, például azzal, hogy felhagyok ezzel a sajtcetli-publicisztikával, de az élet, amit élnem adatott, belémnevelt egyfajta önsorsrondító kötelességtudatot, amely arra indított és ma is arra késztet, hogy vigyázzam és építsem a Magyarországról, a magyarokról kialakult vélekedést, bárhova vet a sors. Itt, a diaszpóra diaszpórájában, ahol a magyar hang már annyira halk, hogy hangos, a magyar létnek már osztatlan felelőssége van; a személyes létezés válik tükörré és ebben a tükörben vizsgálódik meg minden, ami a világon magyar. A nagyvárosok magyarsága szintén visel hasonló felelősséget, ezt azonban elosztják egymás között. Más ha azt mondom, hogy „egy magyar” és más, ha „a magyar”-ról beszélek.
