Esszéíró pályázat – 18 éven aluli benevezések nyertese: Sólymos Lilla

Otthon, messze otthontól

Amikor én két éves voltam, Magyarországról elköltöztünk Kanadába. Akkor én még túl fiatal voltam, hogy megértsem miért, de nagyon jól éreztem magam az angol suliban és jó móka volt angolul tanulni. Mostanában el szoktam gondolkodni azon, hogy mi lett volna ha mégsem költözünk el, hogyan élném most az életem és vajon milyen nyelvet beszélnék. Szeretem hogy több nyelvet beszélek és nem cserélném el semmiért, de az biztos hogy nem mindig egyszerű.

Otthon kizárólag magyarul beszélünk. Egy időben ez picit zavart engem, mert mindenki az iskolatársak közül angolul beszélt otthon és nem értettem hogy nekünk miért kell másként viselkednünk. Most már boldogan beszélem az anyanyelvemet. A magyar nyelv nagyon fontos nekem, mert összeköt az országommal is, de főleg a családommal. Amikor elköltöztünk otthonról, a nagyszüleim aggódtak, hogy nem fogunk tudni rendesen kommunikálni velük, mert elfelejtjük a nyelvet. Most már el tudom képzelni, hogy ez mennyire ijesztő lehetett nekik. Szüleimnek kezdetektől nagyon fontos volt, hogy megtartsuk magyarságunkat és anyanyelvünket, és azok szerint az értékek szerint éljünk amit otthonról hoztunk magunkkal. Ez beépült a mindennapjainkba és most már el se tudnám képzelni, hogy máshogy élnénk. Magyarul beszélünk, többnyire magyar ételt eszünk, és még a mobil telefonon is magyarul beszélünk és küldünk üzenetet, ami amúgy másoknak picit furcsa. Nagyon jó érzés hogy Magyarországon élő rokonokkal tudok rendesen beszélni, és ha néha haza tudunk repülni, az sem okoz gondot hogy megértessem magam az ott élő magyarokkal.

Beszélni egy másik nyelvet itt Kanadában, néha elismerést vált ki másokból, máskor viszont úgy érzem mintha jobb lenne eltitkolni hogy magyarul is beszélek a furcsa hozzászólások miatt. Például sokan azt sem tudják, hogy Magyarország az egy létező ország. Arról meg nem is beszélve, hogy egyfolytában hallom az “éhes vagy? (hungry/Hungary)” kezdetű viccet. Ez eléggé zavaró, és egy kicsit bánt is, hogy ez az egyetlen dolog amit ismernek az országomról. A nevemet, amire egyébként nagyon büszke vagyok, eddig senki sem tudta jól kiejteni itt Kanadában. Voltak próbálkozásaim, hogy kijavítom őket, de úgy látom, hogy a legtöbb ember nem fordít rá túl nagy hangsúlyt, hogy valóban megjegyezzék, és sokszor még akkor is amikor papírról másolják, akkor is hibáznak a leírásával. De természetesen nem mindenki ilyen.

Jó érzés, hogy léteznek olyan emberek is, akik valóban törődnek velem, érdeklődnek utánam és a kultúrám iránt. Velük valóban jól el lehet beszélgetni és előttük büszkén felválalhatom, hogy magyar vagyok. Ilyen közösség itt edmontonban például a színészek közössége, akik közül egyébként viszonylag sok bevándorló művész dolgozik és települt le Kanadában, úgy mint én is. Én még ugyan csak gyerekszínész vagyok, de ezek az emberek úgy törődnek velem mintha ide tartoznék, bárhonnan is jövök, bármilyen nyelvet is beszélek, bármilyen fiatal is vagyok. Úgy érzem befogadtak, magamért.

Szomorúan, mivel nagyrészt csak otthon beszélünk magyarul, így a napom nagy része angolul és franciául telik el, mivel az iskolában francia anyanyelvi szinten beszélünk az angol mellett. Azt vettem észre magamon, hogy alig hogy reggel kilépek a házból és elkezdek a mindennapi teendőkön gondolkozni, azt a fejemben többnyire már angolul gondolom át. Aztán az egész napos angol-francia nyelvi környezet után mikor hazaérek, ismét magyar üzemmódba kerül az agyam. Érdekes dolog ez a kettősség, de már annyira hozzászoktam hogy ezen már nem is töröm a fejem és úgy érzem, hogy ez így van jól, és egyáltalán nem gondolom úgy, hogy ez bármiben korlátozna, inkább csak extrát ad a mindennapjaimhoz. Én mindig igyekszem fejlődni és gyakorolni az anyanyelvemet, legújabban magyar költők verseit kezdtem megtanulni és előadni magyar rendezvényeken. Valamint a helyi magyar iskolában is elkezdtem segíteni a gyerekeket tanítani magyarul. Büszke vagyok, hogy ezeknek a fiataloknak tudok segítséget adni, hogy ők se felejtsék el saját anyanyelvüket.

Összefoglalva, én a nehézségek ellenére is szeretem hogy többnyelvűek vagyunk. Szeretem a magyar nyelvet, magyar hagyományokat, magyar ételeket és magyar dalokat. Tervezem hogy középiskola után hazaköltözöm egy évre tanulni és tapasztalatokat szerezni, kirándulgatni és színházba járni. Egyszer majd a gyerekeimnek is szeretném átadni magyarság-szeretetemet és ki tudja, talán valamikor vissza is költöznék Magyarországra. Addig is élem a két- vagy többnyelvű kanadai-magyarok életét, büszkén hirdetve magyarságomat.

picture Edify “Artist Q&A: Actor Lilla Solymos”