Reményteli gondolatok a Sziklás-hegységből

Az ezüst ködbe burkolt vénséges Sziklás-hegység lábainál gurult az autónk. Az emberi kedélyre el nem tagadható igéző hatását, a végeláthatatlan hegysorok örökké tartó álomnak tűnő látványát Wass Albert, Üzenet haza című versének szívbemarkoló szavai törték meg:

„Valahol fönt a magos ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok
s a víz szalad és csak a kő marad,
a kő marad.
Maradnak az igazak és a jók.
A tiszták és békességesek.
Erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!

Likasszák már az égben fönt a rostát
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia
s ki mint vetett, azonképpen arat.
Mert elfut a víz és csak a kő marad,
de a kő marad.”

Míg az aprónép hátul békésen szuszogott, a jótékony csend mélységes elgondolkodásra késztetett… miért ott és miért ezt kellett éppen akkor hallanom? Jó 8000 kilométerre az anyaországtól elszakadtan, mit üzenhetett nekem, vagy mindannyiunknak ez a vers?

14 évvel ezelőtt amikor Kanada földjére léptem első ízben, igazán nehezen tudtam feldolgozni, hogy akkor mostmár itt és másként, de az életem tovább folytatódik… Szinte három év „honvágydepresszió” után egy Csipkerózsika szerű feleszmélés döbbentett rá arra, hogy mivel nincsenek véletlenek, ittlétemnek is rendeltetése van. Otthonomtól elszakított fájdalommal egybekötött valóság volt ez, mely kétféle megoldást kínált, vagy engedni a keseredettség árjának és rohanni lefelé az elszakítottság fájdalmának mélységeibe, vagy elfogadni és a legtöbbet kihozni a körülményekhez igazodottan az ittlétünkből, a magyarságunkból, kárpótolni valamilyen módon ezt az eddig ismeretlen lelki hiányállapotot. A magyar közösségek, a már itt élő magyar emberekkel, akik az 1940-es évek végén érkeztek Kanadába, vagy 1956-ban menekültek ide, esetleg később telepedtek ki, egy-egy jó szóval, vagy tanáccsal mindig elláttak, netalán tea, kávé illetve vacsorameghívással és az ezek köré csoportosuló segíteni akarás szándékával próbáltak valamilyen szinten enyhíteni vérző, anyaföld iránt érzett hontalanságunk friss sebein, jószándékú irányt mutatni ez új világban. Mekkora segítség volt ez nekünk, mikor e belső lelki harc mellett, fennmaradásunk érdekében az élet más területein is vívnunk kellett… hány házasság vagy élet ment tönkre már itt, futott zátonyra a beilleszkedés ezen útvesztő szakaszán. Számos példa mutatja, hogy volt és van, aki még évek után is ittlétük értelmének önmarcangolatában éli meg mindennapjait, elkeseredettségének fázó remegésében… pedighogy… tekintetünk nemcsak lefele, de felfele is irányítható.

Hol marad vajon a hit? A hit, hogy bármily elszakítottan is, de van értelme e magyar ittlétnek. A hit, hogy egy kicsiny magyar közösségnek is van ereje, összetartó ereje? Hát még egy nagyobbnak? A hit, hogy mindez csak rajtunk múlik, a hité, hogy minden kis egyéni illetve közösségi erőinket egyesítve várakat, magas tornyokat építhetünk? Kell-e egyáltalán magas tornyokkal kezdeni? Vajon ráérzünk-e már a kezdetek kezdetén az egymás felé irányuló vékony kis láthatatlan lelki ösvényekre? Elindulunk-e rajtuk? Próbáljuk-e szeretettel, békével kiépíteni ezeket egymás felé vezető utakká, magyar lelkiségünk és magyar közösségünk fennmaradása érdekében? Itt, e diaszpórai szétszórtságunkban mit teszünk egymásért, milyen és mennyi áldozatot vállalunk? Szabad-e magyar származásunkat felejtenünk…  feljogosíthat-e bennünket a napi hajsza, a megélhetésért való küzdelem ennek elodázására, magyarságunk továbbadásának elhanyagolására? Azt hiszem, itt már mindenki lelkiismeretére bíznám a válaszadást. Sem ítélkezni, sem bírálni nem áll szándékomban, mindannyian Isten előtt fogunk számot adni egyszer minden cselekedetünkért… „mert, megméretik az embernek fia, s ki mint vetett, azonképpen arat…” (Wass Albert: Üzenet haza)

A mindennapi tapasztalataim alapján tudom, a magyarság megőrzése, átadása, fenntartása diaszpórában csöppet sem könnyű – de hol az? – hiszen mindenhol megvannak a maga nehészségei, csak más formában – viszont  mindig voltak és vannak alkalmak, kapaszkodási felületek, és van lelkiismeret, ugyanis ez már abba a kategóriába tartozik… igenis van magyar élet fenntartás itt is, van kapcsolódási pont több szinten. Egy egyszerű telefonhívás, vagy egy baráti kávézás magyar nyelven, egy magyar nyelvű könyv elolvasása, ha már a magányt választanánk, a módok mikéntjei csendben sorakoznak. Ráérezni, megtalálni, nem elengedni ezeket a szálakat, talán ennek a művészetét kellene jobban elsajátítanunk? Esetleg az alapvető emberi szeretetét, mellyel könnyebben tudnánk egymás irányába fordulni, hátrahagyván irigységet, gyűlöletet? Vajon milyen irányba kellene haladnunk magyarságmegőrzéssel kapcsolatos kitűzött céljaink felé? Megfogalmazódtak-e már bennünk ezek a célok?

A magyar református és katolikus templomba való járással, magyar rendezvények szervezésében, lebonyolításában való részvétellel, az ünnepi alkalmakkor való szavalás, éneklés, hangszeren játszással találtam rá az adás-kapás ajándékára, majd a helybéli magyar iskolában való önkénteskedés, illetve az online magyar oktatás újszerű technológiája teremtett és teremt számomra teret magyar értékeink átadására, e nemes feladat végzésére. A technológia e csodája számomra most is igencsak érdekes, hiszen negyven, Észak-Amerikában élő magyar gyereket oktatok úgy, hogy eddig csak a képernyők megvilágításában láthattam őket, ám az a sok gyermeki, őszinte érdeklődéstől ragyogó tekintet, világító reménysugár fénye mindig új erővel tölt fel engem utamon.

Lehet-e úgy beszélni emberekkel, szülőkkel telefonon, hogy sohasem találkoztál velük, de érzed, hogy annyi közös mondanivalótók lenne még egymás számára, hiszen egy vérből valók vagytok? Bizony lehet, és kell is, hiszen pár tíz, száz vagy ezer kilométerre egymástól, mindannyian egy biztos pontként, magyar fenyőként állunk és küzdünk süvítő idegen szelekkel, de egy szent hittel és szent akarattal, hogy itt is lehet magyarnak lenni, maradni, magyarul tanítani és taníttatni gyermekeinket. Igenis van magyar élet, van magyar igazság és összetartozás itt a messzeségben is, melyet mi sem bizonyít jobban a sok idekint megszervezett, különböző, értékes magyar programok felfűzött gyöngysoránál.

És ha netalán útjainkon emberi gyarlóságunkból fakadó rosszindulattal találkoznánk nem kellene-e megtanulnunk felülkerekedni ezek felett, és haladni célegyenesen kitűzött szent feladataink felé? Állhatatosan, meg nem inogva, szem előtt tartva azt a drága, nemes célt, melynek egyetlen irányát, az előrehaladásban, magyarságunk szellemi, lelki értékeinek továbbadásában kell meglátni?

Keresni vagy megteremteni ennek minden adódó alkalmát sok esetben küzdelmes, fájdalmakkal keresztezett. Őseim példáját magam előtt hordozva, hiszem, hogy itt is egy mécses lehetek, Isten által kihelyezett helyen, szeretetben, magyarságom átadásának fényében ragyogva. Senki sem tökéletes, emberként hibázunk, de meg kell tanulnunk bocsánatot kérni és tudnunk kell megbocsátani, haladni csak így lehet, nem engedvén a visszahúzó erők sokszor oly könnyű csábításának.

Zárógondolatként és összegzésképpen, meglátni magyar testvéreink felé vezető lelki ösvényeinket, elindulni és kiépíteni rajtuk a szeretet és béke útját, összetartozásban, közös célokban együtt erőssé válni, magyarságunkat lelkiismereti alapon, bármily nehéz és küzdelmes úton is, minden lehetőséget megragadva továbbadni igenis lehet, kell és érdemes, melyet élő példák értékes sora bizonyítja.

Wass Albert verse akkor és ott, ugyanúgy mint itt és most, nem véletlenszerűen szólalt meg. Élő követként bizonyította, hogy magyarként a világban bárhol lehet élni, de nem mindegy, hogy hogyan…

Parti Margit