Magyarságom margójára

Talán furán hangzik, de magyarnak megmaradni és magyarságomért küzdeni Kanadában, messze szülőföldemtől számomra egy nagyon természetes jelenség, amit nem is tudnék másképp felfogni vagy értelmezni. Születésem óta az állandó küzdelem az identitásom megmaradásáért nem idegen számomra. Szatmárnémeti apró városába, a magyar román határtól 9 km-re magyar család gyermekeként születve egy egyre bővülő román környezetben már az egész elején küzdelmet jelentett.  De szerencsésnek tarthattam magam, mert szüleim magyar iskolába írattak, annak ellenére, hogy mindenki azt tanácsolta, hogy az életben egy román nyelvű oktatással sokkal többre megyek, biztosabb egy állás megszerzése, vagy egy vezetői pozíció betöltése.

Semmit sem sejtve a magyar román viszonyról gyermekkorom békésen telt, és sok örömteli pillanattal. Fel sem tűnt, hogy állandóan két nyelven kommunikáltam, hiszen barátaim vegyesen voltak magyarok, és románok is. Az egyik legszebb emlékeim egyike, hogy az egyik közeli román barátnőm igazán szeretett volna magyarul megtanulni, és délutánonként rendszeresen magyar órát tartottam neki. Addig tartott nemes tanári elhivatásom, míg családja és büszke román barátai meggyőzték, hogy felesleges magyarul tudni, hiszen Románia román állam és aki magyarul akar tanulni, ez menjen Magyarországra. Ezt könnyű volt hangoztatni egy olyan nemzetnek akinek útlevele sem volt, és még ha akartál is volna az anyaországba tartani büszke magyar küldetésedet teljesíteni, akkor sem tehetted volna. Pedig milyen jó is lett volna ha a határvonalat nem Csengersimánál húzták volna meg!!

A román nyelv terjedése és a román családok rohamos beköltözése az új lakónegyedekbe is azt a hírt hozta, hogy itt bizony tudni kell románul.

Egy négyemeletes tömbházban nőttem fel, 4 család lakott szintenként , összesen 2o család . Ha felszaladtál a negyedik emeletre , és menet közben elolvastad a ajtókra iktatott neveket , azt gondolnád, hogy nem is lakik itt magyar család. Minden egyes magyar név szépen át volt írva.  Így lett az ajtók névtábláin a Gáborból Gabriel , az Istvánból Stefan, és a Miklós is csak Nicolaeként jelent meg, nem beszélve, hogy a családi neveket ékezetek nélkül tüntették fel, sőt sokszor el is románosították ezeket. Ha nem ismertem volna szomszédaimat, azt hittem volna, hogy magyar ajkú emberek itt nem is laknak, pedig 2o  családból 6 magyar volt. Iskolában nagy hangsúlyt fektettek a román nyelv állandó használatára és bizony a magyar tagozatunkat nem vették igazán komolyan bármilyen példásan vizsgáztunk vagy szerepeltünk. Minden arra utalt, hogy a magyar nyelv használata nem fontos, és hogy román névvel és román nyelvtudással ajtók nyílnak meg és lehetőségek adódnak. Megyei tantárgy versenyeken vagy különböző sport eseményeken a magyar ajkú diákok neve át lett románosítva, mert magyar gyermekként nyerni első helyet szinte elképzelhetetlen volt. Hát igen, erre is sok eset volt.

De igazán odafigyeltem, sőt annyira tökéletes román nyelvet szeretettem volna elsajátítani , hogy román szépirodalmat is olvastam és magyar tagozatom létére kiváló román tudással dicsekedhettem a nyári szünidő előtt.

Volt néhány bizonytalan évem, amikor nem tudtam eldönteni, hogy melyik fontosabb : a magyar anyanyelvem, vagy az ország nyelve, mi az ami egy boldogabb, sikeresebb  jövőt biztosit számomra.

Így harminc év elteltével ,ma már biztosan tudom, hogy anyanyelvem mekkora kincset jelent, és hogy ennek átadásáért és megtartásáért mi szülők milyen óriási felelősséggel bírunk.

Habár a dinamika hasonló gyermekkori éveimhez, a román nyelv szerepét felváltotta egy új ország idegen nyelve, de ennek ellenére büszkén, félelem nélkül lehetek itt magyar, és mindent meg is teszek, hogy ez továbbra is így legyen.

Bármerre is sodor a szél, magyarságomért mindig küzdeni fogok, sőt ebben a harcban fel kell fegyverkeznem újabb erőkkel, mivel magyarságom továbbadása áll most a fronton. Minden erőmmel arra törekszem, hogy Kanadában született gyerekeim is szépen beszéljenek magyarul, tudjanak írni, olvasni anyanyelvükön és legyenek büszkék eredetükre. Szerencsések vagyunk, hogy egy olyan környezetben lakunk, ahol van lehetőség a gyerekeknek magyarnak megmaradni. A több mint 4o éve sikeresen működő hamiltoni Arany János magyar iskola, ( ahol már 2o éve büszkén tanítok) a péntek esti cserkészet és a Rozmaring tánccsoport mind mind alkalmat ad magyarságunkat elmélyíteni. A nyári magyar táborok, tánc és cserkész találkozók mind erősítik ezt a köteléket.  Mert bizony anyanyelvünket nem csak ápolni kell, de megőrizni és továbbadni gyermekeinknek, a következő idegenben született generációnak. Ez egy óriási feladat, egy állandó küzdelem, de ha az ember nem tudja, hogy honnan jön , nem is fogja tudni, hogy hová tart.

Ebben a küzdelemben segíteni kell egymást, támogatni kell magyar közösségeinket, biztatni az itt született gyerekeket, hogy tudatosuljon bennük, magyarságuk fontossága és a nyelv, kultúra ápolása.

  Isten minket úgy segéljen!

Bauer Izabella