A szív szava, avagy magyarnak lenni Kanadában

Minden készen áll: színpad, kellékek, kosztümök. A zenészek és a táncosok a függöny mögött sorakoznak, izgatottan várva a soron következő édes, beszédes megmérettetést-: egy újabb előadás magyaroktól-, magyaroknak, magyarokról- Kanadában! A tenyerem izzad, az utolsó esetlen simításokat végzem a csizmámon, majd elindul a zene. Előbb halkan, majd egyre követelőzőbben felsír a hegedű. S én kilódulok a színpadra, a kétszáz fős közönség elé, hogy eltáncoljam társaimmal a táncomat, zenémet: hazámnak és népemnek ősi, ködbe vesző üzenete ez, egyúttal múltam és önidentitásom. És az, ahová a szívem és lényem tartozik: magyarságom!

Magyar vagyok Kanadában, e sokszínű országban, ahol a mozaikkultúra fennhangon üdvözli és hirdeti jelenlétem fontosságát, és szinte, -természetéből adódóan,- már-már megköveteli, hogy eredeti etnikai identitásomhoz hű legyek, annak értékeit pedig kanadai kultúrámhoz adjam. De micsoda megmérettetés ez! Magyarnak lenni, és egyúttal hűen tükrözni és képviselni hazám kulturális értékeit, miközben befogadó országomnak, Kanadának is része vagyok. A kérdés évtizedek óta itt lappang bennem, válaszra várva, megbújva, mint őz az erdőben: mitől magyar valaki? Ékes nyelvem, tánc- és énekkultúrám, népem történelme, esetleg genetikai és vérrokoni hozzátartozásom tesz engem, minket magyarrá? S bár válaszom akadozva és nehézkesen jön, nagy sokára megérkezik: az a magyar, aki magyarnak vallja magát. Nincsenek sablonok, szabályok vagy korlátok, hiszen az érzés szubjektív, személyfüggő. Nem az intellektus adja a választ, nem is a logika, hanem gazdag érzelemvilágunk, amely a szív lelkünk legmélyéből felfakadó szava: az nyújtja felénk a megoldás kulcsát.

Ha a fenti megállapítás megállja a helyét, akkor értelemszerűen magyar identitásom Kanadában csakis személyes megéléseim és tapasztalataim által határozható meg. Számomra magyarnak lenni Kanadában az anyanyelvem gondozása, színházi élményeim, valamint néptáncos megmérettetéseim által meghatározható, lemérhető és értelmezhető. 

2007 szeptembere, színházi évad Vancouverben. Nagy megmérettetésre készülünk: hazánk történelmét, kultúráját és számos elfeledett kincsét visszük színpadra-, egy történelmi rockopera segítségével. Első szerepemben táltosként énekelem meg ősi magyar múltunkat. Aztán változik a kor, s zenei apródként, dalban idézem meg Mátyás királyunk fenséges megkoronázását. Most megint vált a kép, 1848 diadalmas évében járunk, és én a Nemzeti dalt énekelem;- idegeim pattanásig feszülnek, miközben lágy harmóniába olvadok a zenekarral és színész barátaimmal a színpadon. A zene és a szöveg oly erővel söpör el mind nézőt és szereplőt, hogy a refrén utolsó szikráinál térek csak magamhoz, miközben torkomból árad a nemzeti hősök dala. Mire a befejező képnél tartunk, lényem már olyannyira egybeolvadt a zenével, anyanyelvemmel és nemes üzenetünkkel, hogy a katarzis élménye elkerülhetetlen. Valami olyasmit sikerült megélnem, ami szinte elmondhatatlan és megmagyarázhatatlan, ami időn és téren túllépve összeköt hazámmal, nemzeti identitásommal és igazi gyökereimmel.

2015 márciusának idusa: Petőfit játszom, először életemben. Arany János a levelezőpartnerem; a színpadi egyik oldalán ülök díszmagyarban, nagy nemzeti kokárda a szívem felett, kezemben penna. Jobbomon, a színpad másik oldalán barátom és színházi partnerem, most költőtársam ül. S az ékes magyar szó árad s csak árad, mint partját vesztett folyó, két költőóriásunk életét és barátságát megelevenítve. Egekben fogant isteni nyelv ez, a magyar, amely puha bársonyként simogatja lényünket. Majd két táncos legény terem a színpadon, táncba hívva Petőfit. Toboroznak, a hazának katonákra és igaz hazafiakra van szüksége forradalmunk idején. S láss csodát, már nem én vagyok ott a színpadon: Petőfi vagyok, költő, forradalmár, magyar népem vezetője. Ámulva figyelem a költőóriás játékát, elmém és szívem minden darabja része lett az egésznek. Más alkalmakkor verset szavalok. Vagy éppen mulya, ijedős alakot játszom. Vagy egy “vasmacsót”. Mindegy, hiszen a történet, a nyelv, a kultúra és a közönség egy a játékossal.

Talán minden ember eljut arra a pontra, amikor léte értelmét, múltjának gyökereit próbálja megérteni és felkutatni. Színházi munkám és élményeim mellett több mint két évtizedes néptáncos működésem is meghatározó szerepet játszott és játszik magyar identitásom megélésében itt, Kanadában. Régi kérdésem, amely az egyik egyetemi mestervizsgám tézise is volt, személyes tapasztalataimon keresztül keresi a választ: hogyan élik meg a második generációs kanadai-magyarok identitásukat Vancouverben a magyar néptáncon keresztül? S most, majd két évtized aktív táncolás után, számomra nem kétséges, hogy a néptánc és népzene szeretete és művelése hatalmas közösségi összetartó erő. Tapasztalatom szerint a diaszpórában élő magyar honfitársaim magyarságtudata és annak megélése nemegyszer sokkal erősebb és mélyebb, mint az anyaországban élő magyaroké. Ez következhet abból a tényből, hogy vagy elszakadtál, vagy önként eljöttél otthonról, ami segít abban, hogy rádöbbenj azokra a nemzeti, kulturális, nyelvi és egyéb magyar értékekre, amelyek az anyaországban evidenssé és megszokottá váltak. Ezzel összhangban, az a tapasztalatom, hogy a diaszpórában élő magyarok anyaországra való kulturális visszahatása egyre számottevőbb, sokszor pedig meghatározó vagy inkább ébresztő erőként hathat. Többször láttam magyarországi riportereket és tudósítókat sírni nemzeti ünnepeink ünneplése alatt Vancouverben, az ámulat és a csodálat ködébe veszve, szavakat keresve arra, ami az anyaországban már elkorcsosult, míg Kanadában élő erő. Olyan, tudathasadáshoz hasonló jelenség ez, mint amikor a mag visszatalál a virágon keresztül önmagához, hogy ismét öntudatra ébredjen.

Ezt az át és visszahatást talán legjobban a következő kis történet érzékeltetheti. 2019-ben meghívást kaptam szülővárosomból, Szolnokról a 25. Szolnoki Országos Néptáncfesztiválra. Kanadai magyarként, egyszersmind szülővárosom polgáraként kellett megmérettetnem a hazai néptánckiválóságok legjavával. A helyszín fiatalságom életet jelentő deszkái, a Szolnoki Szigligeti Színház nagyszínpada. Unokahúgom a zsűriben ül (az a kedves hölgy, akivel én szerettettem meg a néptáncot úgy majd negyven évvel ezelőtt), édesanyám, bátyám és rokonaim az első sorban drukkolnak nekem. A színház elcsendesedik, az ünnepi üdvözlőbeszédek után a bemondó felkonferálja a nyitó előadást. Én a függöny mögött várakozom, miközben unokaöcsém, aki színpadi rendező, az utolsó buzdító szavakkal enged utamra: otthon vagyok, gondolom, miközben a megelégedettség enyhe mámora önt el az ideges izgalom zsigeri érzésével együtt. Aztán rákezd a zenekar, tüzes kalotaszegi legényest játszanak. Egyedül, szólótáncosként verem a port a csizmámon, miközben érzem, hogy nem vagyok egyedül. Szeretteim, honfitársaim, népem van velem itt és most: a tékozló fiú tánca ez, aki hazatért, hogy táncban mondja el hovatartozását, lényének lényegét, s megértesse közönségével hogy kulturális értékeink, nyelvünk, táncaink, énekeink nemzeti erőnk és identitásunk leglényegesebb elemei. Nélkülük semmik vagyunk! “Magyarnak lenni”, a lélek, a szív szava ez, amely kimondva olyan édes mint egy jóleső csók. Magyar vagyok. Élhetek bárhol is e világban, nekem a tavaszi szél vizet áraszt, sírva vigadok, és nekem három a magyar igazság!

Ollé Attila